Tattoo Magus - tetoválás, tattoo, piercing, testékszer
main tatto studio galery address art info piercing

Japán

Mielõtt a tetoválómûvészet minden másnál kedveltebb lett Japánban, az emberek már korábban is festették testüket. A Heina korszak alatt (749-1185), amely az ország elsõ kulturális virágzásának tekinthetõ, a fehérre festett arc a szépség jele volt az arisztokraták között. A XVII. században a fehérre festett arc az elegáns japán szórakoztató hölgyek, a gésák jele lett. A népszerû kínai zenei komédia, a Kabuki ugyanakkor mesterien kifestett szines maszkokat használt, hogy a nézõket átvezesse a fantázia földjére.

Természetesen a tetoválásnak Japánban hosszú és erõs hagyománya van. Feltehetõleg már a korai kõkorszakban (kr. elõtt 5.000-300) is használták a tetoválást kultikus rituálék folyamán, ám ennek bizonyítékát mindeddig nem találták meg. A legkorábbi bizonyíték a Yayoiu korszakból származik (kr. e 300 - kr. u. 300), amelyben a férfiak sûrû tetoválást viseltek. Az ainu-k, japán õslakosai, akiknek nincs etnikai kapcsolatuk a mai japánokkal, az asszonyaikat díszítették tetoválással, mégpedig úgy, hogy az megmutassa a vallási és társadalmi hovatartozást; például bizonyos teljesen befejezett minták azt mutatták, hogy az illetõ egy felnõtt, férjezett asszony.
Az ainu-kat a Japánba Korea felõl érkezõ más népcsoportok egyre nagyobb mértékben helyettesítették. Az egyetlen dolog, amely az ainu kultúrából fennmaradt, a tetoválások. A kínai kultúra kezdetével a tetoválásokra úgy tekintettek, mint a Kína körül élõ barbár népek primitív díszítési formájára. Ahogy Japán egyre jobban Kína felé orientálódott, a törzsi tetoválások egyre inkább eltûntek és a bõrre kerülõ rajzokat mindinkább a bûnözõk megjelölésére használták.

Ennek a büntetési módnak a fõ korszaka - Tokió régi neve után elnevezett - Edo idõszak volt (1603-1868). A bûnözõket a shogunok jelölték meg, például tolvajokat vagy csalókat vonalakkal a karjukon vagy az arcukon. A vonalak száma, alakja és elhelyezkedése városonként változó volt. Ezen a módon biztosíthatták, hogy a bûnözõ számkivetettsége megmarad. A japán társadalom alapját az egyén csoporthoz való tartozása jelentette, így a büntetõ tetoválások mindig a kirekesztettség jeleként szolgáltak. A kitaszított bûnözõk bandákba tömörültek, ahol a tetoválások már a hovatartozást is megmutatták. A kóborló katonák és utcai harcosok például az arcukra kaptak tetoválást, amelynek célja egyértelmûen a normál polgárok megrettentése volt, de emellett a hátukon illetve a karjukon is viseltek koponya- és sárkánytetoválásokat. A normál lakosok ezeket a tetoválásokat datebori-nak hívták.

Körülbelül ugyanebben az idõben, azaz a XVII. század folyamán lassan divatba jött az önkéntes tetoválás. Szerelmesek párjuk nevét, szerzetesek imaszövegeket, míg örömlányok vendégeiktõl származó kis szerelmi vallomásokat hordoztak magukon.
A XVIII. század közepén Takai Ranzan japánra fordította a XIV-i századból származó kínai novellát a "Shiu hu chuan"-t Suikoden címmel. A hatalom ellen harcoló négy lázadóról szóló történet gyorsan nagy népszerûségre tett szert Japánban, köszönhetõen annak, hogy ebben az idõben a lakosságnak már elege lett a shogunok diktatórikus katonai uralmából. A Suikoden-t Katsushika Hokusai fametszetei díszítették, aki a kínai szöveg alapján csak annyit tudott, hogy az egyik lázadóra virágok, a másikra sárkányok, a harmadikra cseresznyevirág, a negyedikre pedig fenyõágak voltak tetoválva. Az õ ábrázolásában a lázadók teljes testét beborították ezek a minták.

1827-ben Utagawa Kuniyoshi még több fametszetet publikált. Ő négy helyett már tizenhat lázadóval dolgozott és rajzaiban a testüket sokkal teljesebb tetoválásokkal díszítette, mint például leopárdok, marhák, majmok, polipok és kilencfarkú macskák. Kuniyasho volt az elsõ aki a hát, mell és felkar egyszerûbb mintáit egy hullámos, felhõs háttérbe ágyazta. A japán tetoválás a legfontosabb impulzust ezen szöveg két mûvészi tolmácsolásának köszönheti. A XIX. század elején az uralkodók harcosokat toboroztak, akik a nép védelmezõjének tekintették magukat és a kínai történet hõseiként tekintettek magukra, ezért hasonló tetoválásokkal díszítették testüket. De a történet rajongói is felhasználták az illusztrációkon látható tetoválásokat saját magukon - ez az idõszaka a nagy kiterjedésû tetoválások megjelenésének.

Amikor a tetováló mesterek, mint például Karakusagonta (Asakusa-ból), Darumakin és Iso (Yanaka), Charibun (Asakusa), Horitsun (Kameido), Ichimatsu (Asakusa), Kane (Yottsuya), Horiichi (Osaka) és a leghíresebb, Horiuno mintaként használták ezeket a képeket a saját tetoválásaik elkészítéséhez, elmélyítették és kiterjesztették jelentésüket, ezzel megteremtve az Irezumi bonyolult mûvészetét. Az ebbõl az idõszakból származó minták az úgynevezett Horimono-k.
A XIX. század közepe táján készült tetoválásokat úgymond rászabták tulajdonosaikra, ugyanis befedték a hátukat, feneküket, mellüket, hasukat, csakúgy mint az ágyékukat és elérték egészen a felkart és a lábakat. A késõbbiek folyamán a Kawa tetoválások csak megerõsítették a "ruha" érzetet, mert itt már bizonyos testrészeket kihagytak a tetoválásból.

Amikor 1868-ban az Edo dinasztia elbukott és a Meiji idõszak alatt Japán nyugat felé nyitott a XIX. század közepén, az uralkodók megtiltották a tetoválást attól való félelmükben, hogy az európaiak lenézik ezen szokásukat. De pont az ellenkezõje történt. A tetováló mûvészek nagyon sok megrendelõt találtak az európai látogatók között és ennek köszönhetõen nagyon sok tetováló szalon hivatalosan nyitva maradhatott. Az egyik leghíresebb tetováló mûvész Hori Chiyo volt, akinek a mûvei többek között a walesi herceg karját, az edinburgh-i hercegnõt, Olga görög királynõt és a késõbbi II. Miklós cárt is díszítették. Hori Chiyo-t a tetoválómûvészek császárának tekintették.
A japán irezumi-ra jellemzõek a fényes szinek, kiteljesedett és kifejezõ minták. A különleges Kanto stílusban felvitt tetoválások anatómiailag megtervezettek, a tetovált személy izomszerkezetét követik, amelynek köszönhetõen az izmok mozgását továbbítja a tetoválásra is, amely így önálló életet él. Népszerûségük az 1970-es években ért a tetõfokára olyan Irezumi mestereknek köszönhetõen, mint Horihide vagy amerikai kollágai Sailor Jerry Collins és Don Ed Hardy.

De Japánban még mindig megosztottak az érzelmek az Irezumi-val kapcsolatban. Japán néhány fürdõjébe tilos a tetovált személyeknek belépni, mert "elronthatják a többi vendég kedvét". A tetoválómûvészetnek fõleg Nippon-ban van negatív csengése, mert gyakran összefüggésbe hozzák a Yakuza-val, a japán maffiával, amely a második világháború után került elõtérbe és tagjai tetoválások alapján azonosították egymást.

A japán tetoválások elkészültének menete a következõ: a tetoválást a Hiroshi, azaz a tetováló mester viszi fel, aki egyben a Tebori mûvésze. A mûvész felviszi a Sumi-t, azaz a festéket egy ecsettel a bõrre, majd egy bambuszpálcika, a Tebori pálcika segítségével bejuttatja azt a bõr alá. A pálcika végén egy köteg tû helyezkedik el, a Hari-k.
Napjaink leghíresebb Horishi mesterei, akik a Tebori hagyományai szerint dolgoznak: Horihide, Horihiro és Horitoshi, akik sûrûn vesznek részt európai és amerikai bemutatókon is, ahol tudásukat a nagyközönségnek is megmutatják.